Már megírták

vlv just a moment. 0 comments
Irodalom Ilf-Petrov Aranyborjú

Ebben a pillanatban megzördült az irodaajtó kilincse. Az üvegablak mögött egy aggastyán topogott, fején cérnával agyonstoppolt panamakalap. Nyersselyem zakót viselt, amely alatt pikémellény volt látható. Az aggastyán óvatosan nyújtogatta keszeg fejét, és az üvegajtóhoz nyomta nagy fülét.

- Zárva, zárva! - kiáltott rá Osztap. - Pillanatnyilag szünetel a patabegyűjtés.

Ám az aggastyán tovább hadonászott az üvegajtó mögött.

Ha Osztap nem engedi be a fehér mellényes öreget, akkor regényünk fővonala most más irányba fordulna, és nem történtek volna meg azok a bámulatos események sem, amelyek mind a nagy kombinátornak, mind bájos hivatalsegédének és a pataügyek gondtalan előadójának, valamint még sok más embernek osztályrészül jutottak.

Ezeknek az eseményeknek részvevői között volt egy keleti bölcs is, aztán az agg rejtvényköltő unokája, meg a Herkules igazgatója, volt egy társadalmi munkában kitűnt férfiú, s a szovjet polgárok és külföldiek tömege.

De Osztap kinyitotta az ajtót. Az öreg gyászos mosollyal a korlát mögé ment, és egy székre roskadt. Lecsukta szemét, és hangtalanul ült öt percig a széken. Csupán az orrán keresztül előtörő sípoló szuszogás hallatszott. Amikor az iroda munkatársai már-már arra a meggyőződésre jutottak; hogy az öreg egyáltalán nem fog megszólalni, és tanácskozni kezdtek arról, hogyan lehetne az öreg hulláját a legalkalmasabb módon elszállítani, a látogató váratlanul felemelte sötétbarna szemhéját, és síri hangon megszólalt:

- A nevem Funt.

- S ez ok önnek arra, hogy egy ebédszünetet tartó vállalathoz csak így behatoljon? - kérdezte Bender vidáman.

- Ön nevetni fog: igen! És kilencvenéves vagyok.

- Mivel szolgálhatunk? - kérdezte Osztap. Lassanként elvesztette türelmét.

Ám Funt polgártárs ismét elhallgatott, és jó ideig nem szólt semmit.

- Önnek irodája van - nyögte ki végül.

- Igen, irodám van - segített neki Osztap: - Folytassa csak!

Az öreg térdét csapkodta.

- Látja rajtam ezt a nadrágot? - bökte ki hosszas hallgatás után. - Ez a húsvéti nadrágom. Azelőtt ugyanis csak húsvétra vettem fel. De mostanában már mindennap hordom.

És a vén hálátlan - hiába csapkodta Panyikovszkij a hátát, hogy könnyebben kerüljenek belőle napfényre a szavak - újból hallgatásba merült. Ha beszélt, az egyes szavakat gyorsan bökte ki, a mondatok közé viszont általában háromperces szüneteket iktatott. Azok számára, akik Funt eme tulajdonságát nem ismerték, a vele való társalgás szinte elviselhetetlen volt. Osztap is felkészült már arra, hogy az öreg Funt polgártársat keményített nyakörvénél fogva megragadja, és megmutassa neki, hol helyezte el az építész a nyílászáró szerkezetet, amikor az aggastyán újból szólásra nyitotta ajkát. S a továbbiak folyamán a beszéd olyan érdekesen alakult, hogy Osztapnak nem maradt más hátra, mint hogy megadja magát sorsának, és belenyugodjék Funt különös beszédmodorába.

- Nincsen önnek elnökre szüksége? - kérdezte Funt.

- Miféle elnökre? - kiáltott fel Bender.

- Egy hivatalos elnökre, egyszóval olyan személyre, aki feje a vállalkozásnak!

- Én magam vagyok a vállalkozás feje.

- Micsoda, saját személyében akar ülni? Ezt mindjárt megmondhatta volna! Akkor mi a fenének bolondít már két óra hosszat?

A húsvéti nadrágját viselő öreg dühbe gurult, de a mondatok közötti szünetek nem lettek rövidebbek.

- Nevem Funt - ismételte nyomatékosan. - Kilencvenéves vagyok. Egész életemben másokért ültem. Ez a hivatásom: másokért szenvedni.

- Ah, ön eszerint stróman.

- Igen - mondotta az agg, és méltóságosan bólogatott. - Én vagyok Funt, az ülő-elnök. Én mindig ültem. Ültem II. Sándor cár, a Felszabadító alatt, ültem III. Sándor, a Békecár alatt, végül ültem II. Miklós, a Véreskezű alatt.

Az öreg vézna ujjain számolgatta a cárokat.

- Ültem, továbbá Kerenszkij alatt - folytatta a nála szokásos szünet után. - A hadikommunizmus idején természetesen nem ültem, a kereskedelem megszűnt, nem volt munkám. Annál többet ültem azonban a Nep idején. Ezek voltak életem legszebb napjai. Négy év alatt három hónapot sem voltam szabadon. Férjhez adtam unokámat, Goldonka Jevszejevnát, és hangversenyzongorát kapott tőlem nászajándékul, továbbá egy ezüstmadarat, valamint nyolcvan rubelt tízrubeles aranyakban. De most hiába járom be a várost, nem ismerek rá a mi régi Csernomorszkunkra. Hova tűnt a régi világ? Mi lett a magántőkével? Hova lett az Első Kölcsönös Hitelintézet? Hova lettek a korlátolt felelősségű közkereseti társaságok? Hova lettek a vegyes tőkével alapított részvénytársaságok? Hova lett mindez? Ó, mily visszataszító helyzet!

Ez a rövid beszéd mindössze félórát vett igénybe.

Panyikovszkij meghatottan hallgatta. Félrevonta Balaganovot, és jelentős hangsúllyal súgta:

- Mindjárt meglátszik, ki a régi világból való ember. Ilyenek ma már nincsenek, és talán nem is lesznek többé.

És szívélyes mozdulattal átnyújtott az aggnak egy csésze édes teát.

- Nos, szüksége van elnökre? - kérdezte az aggastyán, és fejére tette megfoltozott panamakalapját. - Látom, ennek a cégnek elnökre van szüksége. Nem számítom drágán. Havi százhúsz rubel, amikor szabadlábon vagyok, és kétszáznegyven az olyan hónapokban, amikor ülök. A százszázalékos fizetésemelés veszélyességi pótlék címén jár.

- Nem bánom, alkalmazzuk - mondotta Osztap. - Adja be kérvényét a pataügyi előadónak.

Other vlv's posts

Language